Székesfehérvárott, a Városi Könyvtár Zolt utcai Tagkönyvtárában tartotta könyvbemutatóját a Nők Lapja író, publicistája V. Kulcsár Ildikó, 2008. április 10-én. A közelmúltban könyvesboltokba került a Rózsa a széfben – Egy korty derű- című könyve immáron a hatodik megjelent kötete az írónőnek. Elmondása szerint, kicsiny országunkban hiánycikknek minősül a derű, így céljának tekinti, hogy minél többet adjon belőle az olvasóinak. A könyvből, és régebbi műveiből részleteket olvasott fel F. Dőry Magdolna.

Bevallom, most zavarba jöttem, hogy mit is írhatnék a bevezető után, hiszen lényegében össze is foglaltam a történteket. Úgy, ahogy az igazi profik írják csak ellentétben velük, én még korántsem vagyok az. Hetekkel ezelőtti Nők Lapjában figyeltem fel egy apró felhívásra, mely szerint városunkba érkezik a lap főmunkatársa V. Kulcsár Ildikó. Számomra nem is volt kérdés, hogy elmegyek-e, mert minden héten elolvasom az éppen aktuális cikkeit, illetve magát az egész újságot is. Meglepő lehet, hogy sok kortársammal ellentétben, az én táskámból nem Cosmopolitan és társaik kerülnek elő, hanem a fentebb megnevezett női magazin vagy éppen aktuálisan olvasott szépirodalom. Hányszor zúdult ránk, az a kellemetlen mondat, éppen tanáraink szájából, hogy „Miért is mondjam, hiszen Maguk nem is olvasnak már”. Újból cáfolnám, ahogy tettem is!, hogy igen, ha elenyésző számban is, de olvasunk, de még mennyit. Ha nem olvasnék, akkor hogyan tudnám elképzelni a majdnem elképzelhetetlent? Szükség volt erre a kitérőre, hiszen ha nem olvasnék, akkor még csak ingerem se támadna arra, hogy ellátogassak egy közönségtalálkozóra, ahol élőben is megismerhetjük egy picit, az Írót.

Körbepillantva a zsúfolásig telt teremben, csupa idősebb hölgy között kicsit kívülállónak éreztem magamat, bár a pillanatnyi zavarom rögtön megszűnt, mikor az írónő mesélni kezdett. Az én gondolataim is hamar szárnyra kaptak, mosolyogtam, hiszen igaza volt –van-. Mihez is kezdenénk az áldott önkritika nélkül. Mennyivel könnyebb tovalendülni, ha tudunk önfeledten –és ez a fontos!- nevetni önmagunkon. Gyakorlom is, szinte minden nap. Mint tudjuk nem elég pusztán intelligensnek lenni, mert kell az a kis plusz, amit érzelmi intelligenciának neveznek a szakemberek. Szerintem az önzés, mint emberi tulajdonság szinte alap szakértelmeink körébe tartozik. Ha nekem rossz, neki se legyen jó alapon. Javaslom, nézzünk egy picit magunkba, Ugye? A kisördög azért sohasem alszik. Mi lenne, ha megpróbálnák hetente egy napot arra szánni, hogy kinyíljunk az embertársaink irányába, akármennyire is nehéznek tűnhet elsőre. Eszembe jutott egy idézet, amivel talán a legjobban ki lehetne fejezni azt a boldogságot, ha végrehajtjuk ezt az elhatározást, legyen apró, vagy óriási előrelépés. Paolo Coelho: Tizenegy perc című könyvében húztam alá: „Az egyik percben nincs semmid, a másik percben meg többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni.” Visszagondolva az elhangzottakra, én is úgy tartom, hogy az az igazán gazdag ember, aki minél több egyedi emberrel ismerkedik meg. A kulcsszavak: barátság, elfogadás, szeretet, még ha olykor igen nehéz is kivitelezni. Olykor, én magam is tagadom, hogy szükségem lenne emberi élőlényekre a környezetemben. Pedig már Aristoteles is lejegyezte, hogy „Az ember, társas lény”. Itt kell feltenni a kérdést, de meddig lehetünk társas lények? Az első, második, sokadik csalódásig? Akármennyire is tagadják egyesek, akkor is van legalább egy személy, aki személyes bizalmasunk, mondhatni emberi „naplónk” akiknek a legféltettebb gondolatainkat és érzéseinket is rá merjük bízni. Ne féljünk mesélni a lelkünk problémáiról se, hiszen ép testben csak ép lélek fér meg.

Összegzésként elmondhatom, hogy igen kellemesen éreztem magamat, és elmondhatom, hogy ezen az estén is tanultam valami újat. Legyünk bárhol a világon, bármilyen pozícióban, a lelki és testi egyensúlyunk érdekében mindig jól jön egy korty derű.